Síri csendben adták át történelmünk egyik legjelentősebb építőipari beruházását

Magyarország első állandó Duna-hídjának, a Széchenyi Lánchídnak az alapkőletételére éppen 175 évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én került sor.

A projekt európai jelentőségű volt, hiszen nemcsak hazánkban, hanem a Regensburg alatti, csaknem 2400 km hosszú Duna szakaszon is az első állandó híd épült. A Lánchíd ráadásul akkoriban a világ láncokra függesztett legnagyobb és mindmáig legszebbek között nyilvántartott hídja lett.

Angliából vízi úton jött a vasanyag

A hídépítés politikai és gazdasági előkészítésén hosszú éveken át dolgozott gróf Széchenyi István az általa 1832-ben létrehozott Hídegylet által, melybe a kor legbefolyásosabb szereplőit sikerült tömörítenie. A kivitelezés W. T. Clark tervei alapján, a skót Clark Ádám vezetésével indult meg, a hozzá szükséges tölgyfát a szlavóniai erdőkből, a vörösfenyőt Stájerországból, a téglát pesti és óbudai téglavetőkből hozatták. A cementet a budai parton létesített égető- és őrlőüzemben állították elő, a szükséges márgát a bácskai Belcsényből rendelték.

A cölöpök leverése két évig tartott, volt, hogy egyszerre nyolcszázan is részt vettek a munkálatokban, a hazai munkásokat Angliából érkezett szakmunkások irányították. A hídba 2100 tonnányi vas épült be, ehhez főleg Angliából érkezett a vasanyag, mégpedig víz úton, a Majnát és a Dunát összekötő csatorna segítségével, amit épp akoriban építettek újjá.

A pillérek a Duna medrében a teherbíró talajra kerültek, a hídfőknél 5,1 m-re, a budai pilléreknél 12,6 m-re, a pestinél 7,3 m-re a nulla vízszínt alatt. A mederpillérek magassága több mint 55 m, illetve 60 m. A pillérek felmenő falazatainak burkolatát mauthauseni faragott gránitkőből alakították ki. Ebből készültek a pillérek jégtörő élei, valamint a szerkezeti talpkövek is. A kapuzatok az őket koronázó és övező párkányokkal a klasszicista építészet jellegzetesen szép példáivá váltak, szerencsés összhangban az acélszerkezet architektúrájával. 

A kapuzatokat oroszlánfejként kiképzett boltzáradékkal és a föléje helyezett, lomb koszorúkkal körülvett, koronás magyar címerrel díszítették.

Kirendelt katonaság és pár járókelő az átadón

A szabadságharc alatt az építkezés lelassult, ennek ellenére 1849 januárjában már használatba vették az akkor még félkész hidat: pallók segítségével 70 ezer osztrák katona és 270 ágyú kelt át rajta, hogy Pestet elfoglalhassa… Pár hónappal később a sikeres tavaszi magyar hadjárat miatt a menekülő osztrákok a híd felrobbantását tervezték, ám ezt Clark Ádám a lánckamra elárasztásával, a szivattyúk szétszerelésével és némely alkatrész összetörésével megelőzte.

A szabadságharc leverése után pár hónap alatt befejezték a híd felépítését, így 1849 novemberében adták át. A ceremóniát a szabadságharc miatti megalázó gesztusként Haynau, az osztrák katonai és polgári főparancsnok vezette, akihez a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának elnevezése kötődik. A Haynau-rémuralomról elég itt annyit elmondani, hogy a névadója hat héttel a híd átadása előtt végeztette ki az aradi vértanúkat.

Nem csoda, hogy az ünnepségen csak a felsorakozott katonaság és néhány járókelő vett részt, a hangulat nem volt ünnepi, beszéd sem hangzott el. A Lánchidat megálmodó Széchenyi István soha nem ment át a kész hídon, az átadás idejére már a döblingi elmegyógyintézetbe vonult vissza.

A kőből épített részek 175 éve szolgálják a hidat

A híd díszítőelemeit, a Marschalkó János alkotta négy kőoroszlánt csak 1852-ben állították fel, a talapzatukra a Gál András által öntött Széchenyi- és Sina-címer került. Utóbbi címer Sina György miatt, a bécsi bankár ugyanis jelentős szerept vállalt a híd létrejöttében a Lánchíd Részvénytársaság alapítójaként.

A hídhoz később kapcsolódó fontos beruházás volt a Várhegy alatt az Alagút kialakítása, ami biztosította a Lánchídról érkezők közvetlen és gyors bejutását Buda belső területeire. Az Alagút terveit Clark Ádám készítette el 1852-ben. A munkák 1853-ban kezdődtek, a forgalom 1857-ben indult meg az Alagúton, melynek Duna felőli végét 6 méterrel alacsonyabbra alakították ki, így biztosítva megfelelő lejtést a vízelvezetéshez.

A Lánchidat a megnövekedett forgalom miatt 1913 és 1915 között egy átépítéssel megerősítették, majd a második világháború végén a visszavonuló németek az összes fővárosi híddal együtt felrobbantották. Az újjáépítése 1947-ben országos összefogással indult meg, az új hidat 1949 novemberében a régi híd átadása után száz évvel avatták. A legutóbbi felújítása 30 évvel ezelőtt volt, így hamarosan újabb rekonstrukciót végeznek rajta, aminek a részleteit itt írtuk meg.

A kőből épített szerkezeti részek kisebb, a lényeget nem érintő átalakításokkal még ma is az eredetiekkel azonosak.

"Dehogy hal meg a gondolat!"

A híd létrejöttének legfőbb kezdeményezője, Gróf Szécheny István soha nem mehetett végig a később róla elnevezett Lánchídon, egyik nagy költőnk, Illyés Gyula mégis teljes joggal örökítette meg "győzedelemként" törekvésének eredményét.

"...Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

Ledönthették, amit ő megteremtett. 
Akár a jó fa, tőből újraserkedt. 
Egész lényemmel értek valamit, 
valami boldogító igazit; 
így szól a szívhez:

dehogy hal meg a gondolat! 
míg ember él a nap alatt, 
itt mindig híd lesz!

Egy eszme itt 
látod örökre működik, 
mint csoda óra.

Pedig 
csak ember volt – hány elbukás tudója! – 
a fölhúzója."

(Illyés Gyula: Széchenyi hídja, 1956)