Nyomós okunk van rá, hogy épített örökségünk egyik kincsének inkább ma ünnepeljük a szülinapját, 175 évvel az alapkőletétel után. Vajon hányan tudjuk, hogy a Lánchíd átadása előtti felrobbantását az építésvezető akadályozta meg? És azt, hogy elsőként 70 ezer ellenséges katona használta, még félkész állapotában?
Magyarország első állandó Duna-hídjának, a Széchenyi Lánchídnak az alapkőletételére éppen 175 évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én került sor.
A projekt európai jelentőségű volt, hiszen nemcsak hazánkban, hanem a Regensburg alatti, csaknem 2400 km hosszú Duna szakaszon is az első állandó híd épült. A Lánchíd ráadásul akkoriban a világ láncokra függesztett legnagyobb és mindmáig legszebbek között nyilvántartott hídja lett.
A hídépítés politikai és gazdasági előkészítésén hosszú éveken át dolgozott gróf Széchenyi István az általa 1832-ben létrehozott Hídegylet által, melybe a kor legbefolyásosabb szereplőit sikerült tömörítenie. A kivitelezés W. T. Clark tervei alapján, a skót Clark Ádám vezetésével indult meg, a hozzá szükséges tölgyfát a szlavóniai erdőkből, a vörösfenyőt Stájerországból, a téglát pesti és óbudai téglavetőkből hozatták. A cementet a budai parton létesített égető- és őrlőüzemben állították elő, a szükséges márgát a bácskai Belcsényből rendelték.
A cölöpök leverése két évig tartott, volt, hogy egyszerre nyolcszázan is részt vettek a munkálatokban, a hazai munkásokat Angliából érkezett szakmunkások irányították. A hídba 2100 tonnányi vas épült be, ehhez főleg Angliából érkezett a vasanyag, mégpedig víz úton, a Majnát és a Dunát összekötő csatorna segítségével, amit épp akoriban építettek újjá.
A pillérek a Duna medrében a teherbíró talajra kerültek, a hídfőknél 5,1 m-re, a budai pilléreknél 12,6 m-re, a pestinél 7,3 m-re a nulla vízszínt alatt. A mederpillérek magassága több mint 55 m, illetve 60 m. A pillérek felmenő falazatainak burkolatát mauthauseni faragott gránitkőből alakították ki. Ebből készültek a pillérek jégtörő élei, valamint a szerkezeti talpkövek is. A kapuzatok az őket koronázó és övező párkányokkal a klasszicista építészet jellegzetesen szép példáivá váltak, szerencsés összhangban az acélszerkezet architektúrájával.
A kapuzatokat oroszlánfejként kiképzett boltzáradékkal és a föléje helyezett, lomb koszorúkkal körülvett, koronás magyar címerrel díszítették.
A szabadságharc alatt az építkezés lelassult, ennek ellenére 1849 januárjában már használatba vették az akkor még félkész hidat: pallók segítségével 70 ezer osztrák katona és 270 ágyú kelt át rajta, hogy Pestet elfoglalhassa… Pár hónappal később a sikeres tavaszi magyar hadjárat miatt a menekülő osztrákok a híd felrobbantását tervezték, ám ezt Clark Ádám a lánckamra elárasztásával, a szivattyúk szétszerelésével és némely alkatrész összetörésével megelőzte.
A szabadságharc leverése után pár hónap alatt befejezték a híd felépítését, így 1849 novemberében adták át. A ceremóniát a szabadságharc miatti megalázó gesztusként Haynau, az osztrák katonai és polgári főparancsnok vezette, akihez a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának elnevezése kötődik. A Haynau-rémuralomról elég itt annyit elmondani, hogy a névadója hat héttel a híd átadása előtt végeztette ki az aradi vértanúkat.
Nem csoda, hogy az ünnepségen csak a felsorakozott katonaság és néhány járókelő vett részt, a hangulat nem volt ünnepi, beszéd sem hangzott el. A Lánchidat megálmodó Széchenyi István soha nem ment át a kész hídon, az átadás idejére már a döblingi elmegyógyintézetbe vonult vissza.
A híd díszítőelemeit, a Marschalkó János alkotta négy kőoroszlánt csak 1852-ben állították fel, a talapzatukra a Gál András által öntött Széchenyi- és Sina-címer került. Utóbbi címer Sina György miatt, a bécsi bankár ugyanis jelentős szerept vállalt a híd létrejöttében a Lánchíd Részvénytársaság alapítójaként.
A hídhoz később kapcsolódó fontos beruházás volt a Várhegy alatt az Alagút kialakítása, ami biztosította a Lánchídról érkezők közvetlen és gyors bejutását Buda belső területeire. Az Alagút terveit Clark Ádám készítette el 1852-ben. A munkák 1853-ban kezdődtek, a forgalom 1857-ben indult meg az Alagúton, melynek Duna felőli végét 6 méterrel alacsonyabbra alakították ki, így biztosítva megfelelő lejtést a vízelvezetéshez.
A Lánchidat a megnövekedett forgalom miatt 1913 és 1915 között egy átépítéssel megerősítették, majd a második világháború végén a visszavonuló németek az összes fővárosi híddal együtt felrobbantották. Az újjáépítése 1947-ben országos összefogással indult meg, az új hidat 1949 novemberében a régi híd átadása után száz évvel avatták. A legutóbbi felújítása 30 évvel ezelőtt volt, így hamarosan újabb rekonstrukciót végeznek rajta, aminek a részleteit itt írtuk meg.
A kőből épített szerkezeti részek kisebb, a lényeget nem érintő átalakításokkal még ma is az eredetiekkel azonosak.
A híd létrejöttének legfőbb kezdeményezője, Gróf Szécheny István soha nem mehetett végig a később róla elnevezett Lánchídon, egyik nagy költőnk, Illyés Gyula mégis teljes joggal örökítette meg "győzedelemként" törekvésének eredményét.
"...Kézzel érinthetek egy győzedelmet.
Ledönthették, amit ő megteremtett.
Akár a jó fa, tőből újraserkedt.
Egész lényemmel értek valamit,
valami boldogító igazit;
így szól a szívhez:
dehogy hal meg a gondolat!
míg ember él a nap alatt,
itt mindig híd lesz!
Egy eszme itt
látod örökre működik,
mint csoda óra.
Pedig
csak ember volt – hány elbukás tudója! –
a fölhúzója."
(Illyés Gyula: Széchenyi hídja, 1956)
A sárospataki Weinberg 30. születésnapján a vállalat magyar voltát, családias jellegét, versenyképességét, valamint az ügyvezetője példaértékű szellemiségét emelte ki sikerfaktorként az építésügyi miniszter.
Napokkal ezelőtt érkezett hír az első paksi óriásszerkezet, az olvadékcsapda elkészültéről, most pedig már el is rajtolt a következő, a reaktortartály kivitelezése.