"Ami simán megy, hamar el is kopik az emberben" – Csehi Lóránt a Hónap Mérnöke

Hogyan lett építőmérnök?

Balatoni gyerek vagyok, Siófokon születtem, bár 14 éves koromban elkerültem otthonról. Pannonhalmára jártam gimnáziumba, majd Budapestre, az Ybl-re, ahol építőmérnöknek tanultam. Viszonylag korán ért a családalapítás, így a főiskolai évek alatt különböző munkahelyeken dolgoztam, amikben azért már szerencsére akadt szakmai irány is. Egy építészirodában voltam asszisztens néhány évig, majd a diplomaszerzés előtt egy évig egy geodéziai cégnél dolgoztam. Olyan tapasztalatok voltak ezek, amelyek nagyon hasznosnak bizonyultak később.

Már gyerekkoromban eldőlt, hogy építőmérnöki irányba indulok majd el. A Ludas Matyi rajzfilm építőmester-karaktere még egészen kisgyerekként nagyon megfogott, aztán valahogy kitartott bennem az érdeklődés a pályaválasztásig.

Persze ezt az is erősítette, hogy matematikából és fizikából erős voltam, de humán tárgyakból nem annyira. Diákkoromban sokat voltam nyári munkákon segédmunkás, így láttam közelről gödröt meg vakolókanalat; tudtam tehát, milyen közegbe érkezhetek. 1991-ben érettségiztem, amikor a magyar gazdaság talán egyik legnagyobb válságát élte: összeomlott a szocialista ipar, nem látszott szervezett megoldás, tömeges leépítések indultak. Nem volt tehát csábító jövőkép az építőiparban, de engem nem is a pénz motivált.

Fontos munkafázis volt a geodétáknál, amikor asztalhoz ülve fel kellett dolgozni a felvett adatokat. Nagyon monotonnak találtam ezt a feladatot, ezért el is zártam magam a tervezői iránytól. Egy végzett építőmérnök ugyanis három-négy utat tud követni: elmehet tervezőnek, vállalhat munkát a közigazgatásban, hiszen sok mérnökre van szükség a különböző hivatalokban; illetve elmehet kivitelezésben dolgozni. A korábbiak alapján nem csoda tehát, hogy az utóbbit választottam.

 

 

Viszonylag hamar eldőlt az is, hogy belőlem nem lesz vállalkozó. Nem éreztem magamban azt a kockázatvállalási készséget, ami ehhez elengedhetetlen. Nyilván nagy szabadságot és lehetőséget is ad a vállalkozói lét arra, hogy az ember gyorsabban keressen pénzt vagy hamarabb jusson fölfelé, de ennek folyamatos bizonytalanság az ára.

Szerencsém volt. Sopronban éltünk a családommal, ahol egy helyi generálkivitelező cégnél nyílt álláslehetőség. Tizenegy évet töltöttem itt: építésvezetőként kezdtem és területi vezetőként fejeztem be a soproni éveket. Számos, a városhoz köthető építkezésen dolgozhattam és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, de főleg magánéleti változások miatt végeszakadt a soproni életutamnak, munkahelyet váltottam. Néhány átmeneti év után megkeresett egy kecskeméti cég tulajdonosa, hogy menjek el hozzájuk generálvezetőnek. Igent mondtam, de nem költöztem Kecskemétre, így két évig ingáztam a Dunántúlról – szerencsére a három fiam ekkor már egyetemista volt.

Országjáró kalandozásom vége aztán a VEMÉV-SZER lett, mert családi kötöttségek miatt Veszprém megyében kellett állást találnom. Megnéztem a megyei cégeket és a VEMÉV-SZER tűnt szimpatikusnak. Bejelentkeztem hát, hogy tudnának-e munkát adni.

Találkoztam a műszaki igazgatónkkal Steierlein Ferenccel, aki meghallgatott és ajánlott egy feladatot, a pápai atlétikai centrumot pedig már létesítményfelelősként építhettem és mára projektvezetőként segítem a vállalat munkáját.

Veszprémi lakos vagyok mára, otthonra leltem itt; közel a Balaton.

 

 

Kiemelne pár projektet a munkásságából?

A közelmúltra könnyebebben emlékszik az ember. Megtisztelőnek éreztem, amikor a VEMÉV-SZER-nél megbíztak a pápai atlétikai centrum építésének vezetésével. Nagy bizalmat kaptam, mert bár viszonylag frissen kerültem ide, nem kellett naponta beszámolnom arról, mit végeztem el. Ez a bizalom olyan felelősségtudatot adott, ami igazán motivált.

Teljes megrendelői és alvállalkozói kommunikáció, sőt, az összes olyan döntés, ami a folyamatokra ráhatással bírt, az én felelősségem és persze lehetőségem volt. Az Atlétikai centrumhoz szerencsére korábbi ismeretekhez is nyúlhattam. Kecskeméten építettünk atlétikapályát, aminek a tapasztalatai nagyon jól jöttek itt. Pontosan tudtam hogyan kell elindítani egy ilyen beruházást, mik a prioritások.

Hatalmas öröm volt, hogy sikerült a létesítményt a megrendelő megelégedésére átadni, kijöttünk a pénzből és még egy kis nyereséget is ki lehetett mutatni a végén – persze ehhez az is kellett, hogy az épületet körültekintően alkotta meg a tervező és támogató volt a beruházó.

Ezt pár kisebb projekt követte a VEMÉV-SZER-nél, majd hamarosan beindult a Veszprémi Petőfi Színház fejújításának első üteme, ahol nagyon jó munkakapcsolat alakult ki a műemlékesekkel és az önkormányzattal, igen hatékony kooperációk mentén, közös gondolkodással szervezhettük az építkezést. Ezt követően pedig elindult a veszprémi vár felújításának hatalmas projektje 2022 tavaszán, tehát közel két és fél éve itt vagyunk már.

Veszprém életében is kiemelt projekt ez, nem volt ekkora volumenű beruházás az elmúlt évtizedekben. Mivel a város szíve ez, természetesen az EKF rendezvényeit figyelembe kellett vennünk. A szerződésünk úgy szólt, hogy 2023-ra a homlokzatokat és a tetőket kell rendbe tennünk, majd le kell vonulnunk a várból. A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozatot követően térhettünk vissza elvégezni a belső terek megújítását. Ez zajlik most is.

A várban feltárásokat kell végeznünk, amelyeken sok olyan dolog kerülhet elő, ami megváltoztathatja a teljes kivitelezés menetét. Értékként tekintünk ezekre az épületekre, így a rejtett értékeire is. Nekünk pedig ahhoz kell alkalmazkodnunk, a megrendelő az új ismeretek birtokában hogyan szándékozik megváltoztatni a koncepciót. Nagyon sok tervváltozat készül itt, mire a végeredményig elérünk.

 

 

Az ön pályája gyakorlati alapokból indult, hiszen egy építésvezető közvetlenül részese az építkezéseknek. Hová tolódott ez el?

Nem beosztáshoz kötött a mi szakmánk, bár azzal járnak a jogosultságok és felelősségek. Egy kivitelező cég működése mindig projektek mentén alakul, ezek ritmusa határozza meg az életünket. Egy ilyen persze a néhány napostól a több éven át futóig különböző léptékű lehet, de mindig az aktuális projektre kell koncentrálnunk – több, mint száznak lehettem már részese. Építésvezetőként először, majd területi vezetőként nyilván kicsit más munkakörrel, de alapvetően még közvetlen jelenléttel.

Egyre fontosabbá válik a magasabb pozíciókban az emberekkel való kommunikáció. Építésvezetőként egy viszonylag egyszerű, ugyanakkor nagyon feszes világban él az ember: koncentrál saját munkájára, a következő két hétre; sorra érkeznek a különböző vállalkozók – kőművesek, ácsok – akikkel persze meg kell találni a közös hangot. Ez egy elég nyers világ.

Ahogyan azonban feljebb lép az ember, mondjuk amikor három építésvezető és egy műszaki előkészítő munkáját kell összehangolnia, már inkább arra kell koncentrálni, hogy ez a csapat hatékony legyen – a csapatmunka jelentősége egyre erősebb kényszer, ahogyan a hierarchiában magasabbra jutunk. Létfontosságú, hogy egy projekt résztvevői szót tudjanak érteni egymással, ne legyenek köztük villongások vagy feszültségek. Ehhez pedig az is kell, hogy jól érezzük magunkat, hiszen akkor tudunk jól dolgozni. Bár ezzel az aspektussal egy építésvezetőnek nem kell foglalkoznia, fontos kiemelni, hogy

itt nincsenek éles határok, ez nem a katonai hierarchia szerint rétegzett rendszer. A mai napig felelős vagyok azért, ha valaki rosszul dolgozik, de a napi dolgok felügyeletét is követni kell egy-egy építkezésen. Természetesen az is igaz, hogy egyre több építkezésre kell rálátnom, ami csak egyre messzebbről lehetséges.

Egy építésvezető jellemzően egy építkezésen van, egy főépítésvezető mondjuk két projektet el tud vinni. Létesítményfelelősként egy nagyobb munka mellé beeshet több kisebb is, de két nagyobb nem jellemző, hiszen neki kell átlátnia az építkezés teljes gazdasági modelljét és azt is, az építésvezetők jól csinálják-e a fizikai irányítást vagy sem. Rájuk hárulnak az ütemezések is, hiszen például ha négy hétig esik az eső, miközben külső munkákat terveztünk, át kell szervezni a feladatokat. Egy létesítményfelelősnek ebben van irányító szerepe.

 

 

Projektvezetőként pedig feladatom, hogy több nagy projektet átlássak és gördülékeny legyen a megrendelői kommunikáció. Mi, projektvezetők felelünk a megrendelői kapcsolattartás minőségéért, illetve a megrendelői igények kivitelezhetőségének kidolgozása mellett a cégvezetés felé való elszámolásért is.

Ahogyan az ember egyre magasabb szinten dolgozik, egyre több energiát fordít a munka összehangolására és a csapatszellem erősítésére. Hiába lett mára nagyvállalat a VEMÉV-SZER, valahogy megmaradt a családias közeg, ahol akár legfelsőbb vezetőkkel is átbeszélhetünk problémákat és csapatként tudunk működni. Sok kollégával alakulnak ki itt barátságok, ami nyilván más cégnél is igaz, de itt úgy érzem, gyakoribb a szokásosnál. Törődünk a másikkal: ha valamelyik kollégámnak valami gondja van, el meri mondani, ahogyan én is el merem mondani a problémáimat a kollégáimnak, ami nem csak nekem fontos, de a teljes vállalt hatékonyságát is segíti.

 

 

Mi az, amit ebben különösen szeret?

A mi munkánknak mindig van eleje és vége. Olyan produkció ez, amivel az ember nyomot hagy maga után a világban. A látványos és kézzelfogható eredmény persze egyben a feszültségét is adja, hiszen teljesíteni kell.

Amikor a beruházó megbíz minket, az valóban egy bizalmi szituáció, hiszen úgy gondolja ilyenkor, képesek vagyunk ellátni a kívánt feladatot. Az az igazi siker, ha az általa elképzelt minőségben adhatjuk át a kész létesítményt.

Más az az attitűd, ahogyan egy tervező megfog egy projektet, más a megrendelő, a hatóság és más a kivitelező. Ha a beruházó mondjuk azt mondja, neki kell egy híd (mindegy, milyen célból), ő nem tudja, egy híd hogyan épül fel és mi kell hozzá. A tervező az, aki nem csak megálmodja az építményt, de tudja azt is, mik azok a részletek, csomópontok, méretek, ami alapján működni fog az építmény. Ő vizsgálja azt is, hogyan fog az beleilleni a tájba és a korba, amiben épül. A hatóságnál dolgozó mérnökök azt teszik ehhez hozzá, hogyan felelhet meg az építmény a különböző közösségi követelményeknek. Hiába álmodna mondjuk egy beruházó Natura2000 területre toronyházat, az el fog akadni a hatóságon, hiszen a szabályokat be kell tartani – amelyeket meg is kell előtte határozni. Fontos feladat ez.

Mégis a végeredmény azon múlik majd, milyen volt a kivitelező: az, hogy milyen anyagokból, hány ember munkájával és milyen határidővel épülhet meg, már a mi szakmánk.

Egy-egy költségvetés mögött mindig sok-sok szempont áll, ami a technikai megoldásokon keresztül a logisztikai kérdésekig számtalan tényező mentén alakul. Rengeteget számítanak azok az elemek, amik nem látszanak a végleges épületen: szükség volt-e például állványzatra vagy darura az építéshez.

 

 

Amit különösen szeretek csinálni, az mindig is az ütemezés volt és az ütemtervek felülvizsgálata. Ez valahogy mindig jól állt nekem, ezért ezeket persze prioritásként kezelem a mai napig. Talán nincs is olyan a szakmánkban, amit ne kedvelnék, mert minden munkarész új tapasztalatokat ad, de a régiekre épül. Ha valami nem sikerül – nem az elvárt minőségben készül el, esetleg be kell avatkozni, vissza kell bontani valamit – nagyon bosszantó tud lenni, de az is egy feladat, amit kezelni kell. Ha viszont sikerül megoldani egy ilyen problémát, az különösen nagy sikerélmény.  Ezekben a helyzetekben nagy a stressz az emberen, de évekkel később pont ezeket szoktuk emlegetni, mert ami simán megy, hamar el is kopik az emberben.